A hatvanas évek második felében találkoztam először Kulin Györggyel a televízió jóvoltából: az Orion gyár márkás készülékén át néztem a Hobbym a csillagos ég című igen népszerű műsort, annak ismétléseit is szerencsém volt megtekinteni. Hamarosan újra felmerült a neve, elmesélem, milyen körülmények között. Édesanyám osztálytársa volt keresztmamámnak, Bordás Irénnek, akinek családjához kisiskolás korom óta rendszerint eljártunk névestékre. Miután édesanyám Nagyváradon elvégezte a tanítóképzőt, Szalontára való kinevezését követően egy időre náluk kapott szállást. Keresztmamám édesapja, Bordás Laci bácsi, városunk közjegyzője már a huszadik század negyvenes éveinek elején forrásértékű helytörténeti írásokkal foglalkozott. Később jóbarátra talált Kulin György személyében. Ahogyan máskor, úgy 1969 augusztusában is felköszöntöttük névnapja alkalmából. Különös hangulat hatott át minden ilyen családias összejövetelt. Az ingaóra méltóságteljesen ketyegett, nagyon tisztán lehetett hallani – ez a teremszerű szoba közepén húzódó hosszú asztalt körül ülőknek volt köszönhető: a beszélgetések meglehetősen halkan folytak. Laci bácsi tudta, hogy érdekel a csillagászat, ezért azon az estén egy szép kiállitású könyvvel lepett meg, aminek cime Az ellentmondások bolygója. A szerzőről, Kulin Györgyről akkor tudtam meg, hogy nagyszalontai születésű, és nemcsak kiváló csillagászati ismeretterjesztő, hanem olyasvalaki, akinek nevéhez kisbolygó- és  üstökösfelfedezések fűződnek. A könyvet hazavittem, és hamarosan nagy élvezettel kiolvastam. Ez volt életem során az első kimondottan tudományos-fantasztikus témájú olvasmányom.

Egy évvel később édesapámmal Budapesten jártunk. Egy jórészt csillagászati tartalmú, vonzó külsejű folyóiratra, a Föld és Égre bukkantunk. A benne szereplő távcsőkínálat igencsak felkeltette érdeklődésemet (hogyisne vágytam volna egy csillagászati teleszkópra azok után, hogy 1970 márciusában házunk udvaráról puszta szemmel láttam egy megigéző külsejű üstököst, a Bennett-et). Így hát 1972 nyarán, tizennyolc évesen, édesapám oldalán eljutottam a budapesti Uránia Bemutató Csillagvizsgálóba. Odakint zuhogott az eső, esernyőnket vadul verték a súlyos esőcseppek. Örültünk, hogy fedél alá jutottunk. Már első pillantásra is végtelenül kedves, feltűnően hosszú, ősz hajú idős bácsi fogadott. A Meteor című csillagászati szakmai folyóiratot csomagolta éppen az előfizetőknek. Amikor bemutatkoztam, és közöltem vele, hogy Nagyszalontáról jöttem, azonnal felém fordította tekintetét vastag szemüvege mögül, szelíden elmosolyodott és így szólt: „Téged már ismerlek. Te vagy az a földim, aki a hullócsillagokat figyeli. Megkaptuk az észleléseidet.” Ő volt dr. Kulin György. Megajándékozott egy teljes Meteor-évfolyammal. Kaptam még egy teljesen kész, hosszú, szürke műanyagtubusból álló, ötvenszeres nagyítású lencsés távcsövet, az „U 19”-est, ahogyan azt az Uránia dolgozói nevezték. „Aztán mindig keress fel engem, ha Budapesten jársz!” – jegyezte meg. Búcsúzkodás után nagy sietve léptünk ki a szabadba. Az eső megszűnt. Igyekeztünk, hogy elérjük az autóbuszt a Hegyaljai úti megállóban. Az Uránia vasrácsos kapuja előtt pár lépésnyire a szemem sarkából észrevettem, hogy egy szolid külsejű személy, a felejthetetlen emlékű sportriporter, a televízióból jól ismert Knézy Jenő szaladt utánunk lélekszakadva – kezében az esernyőnkkel.

Odahaza állványra szereltettem az U 19-est. A Galilei-élményben azonban még az állvány elkészülte előtt részesültem. A terasz korlátjához támasztottam a távcsövet, és megcéloztam vele az akkor éppen elérhető egyetlen bolygót, a fényes Jupitert. Ez az égitest nem volt pontszerű, mint a csillagok, hanem határozott korong alakú, közepén két vékony csíkkal. Noha azóta más távcsővel ennél sokkal több részletet megfigyeltem, az a látvány egészen varázslatosnak hatott! Megértem mindazok leplezetlen örömét, akik először pillantanak csillagászati teleszkópba, s fedezik fel a világmindenség egy kicsiny csodáját. A Föld és Ég 1974/4. számában megjelent egy kép első csillagászati műszeremről. A fotón mellettem akkori szomszédom Balogh Laci áll (akivel 1977-ben jó tíz kilométert kerékpároztunk a Pásztorok hídjára, hogy onnan teljes pompájában láthassuk az állatövi fény finoman balra dőlő fenséges kúpját). Ezzel kapcsolatban Gyurka bácsi a következőket jegyezte meg: „Úgy látom, hogy Te a csillagokat nézed, Laci pedig Téged.” Eredeti szándékunk félreértésre adott okot. Pedig csak azt kívántuk bemutatni, hogy ésszerű munkamegosztásból kifolyólag amíg én a változócsillagokat nézem, addig Laci a meteorokat figyeli. „Nagyon örülnék, ha szülővárosomban minél több ember nézhetne távcsőbe. Az utca közepére azért ne vigyétek ki a teleszkópot!” A legnagyobb sikert a Halley-üstökös távcsöves bemutatása hozta, de sok száz ember részesült a csillagvilág gyönyörűségeiből az évente megrendezésre kerülő Szalontai Napok rendezvényen, valamint a Vénusz-átvonulás alkalmával.

A Csillagászat Baráti Köre X. Találkozója 1978-ban a Budapesti Planetáriumban került megrendezésre. Szüleim elkísértek a Népligetbe, akik a planetáriumi előadások és vetítések ideje alatt kényszerűségből a folyosón várakoztak, mert nem engedték be őket. A rendezvény búcsúvacsoráján, egy étteremben, nagyon jó volt a hangulat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Kulin György fölmászott a pianínóra, és lágyan táncolni kezdett. Később a Kolozsvárról érkezett Irimeş Romulus-szal beszélgetett. Szóba került, hogy a Keleti-Kárpátok ismét megremegtek. (1977 március 4-én a Kárpátok kanyarulatában bekövetkezett igen erős földrengés következtében több ezer ember vesztette életét vagy tűnt el Romániában.) „Biztosan haza akartak menni!” – állapította meg Gyurka bácsi.

A csillagok figyelője címmel a Bihar megyei Fáklya nevű napilapban 1980-ban riportot közöltek rólam. Az újságíró kéziratát a szerkesztőség alaposan módosította (tudniillik bizonyos dolgoknak nem volt szabad nyomtatásban megjelenniük). Gyurka bácsi szó szerint megharagudott. A legnagyobb sajnálatomra egyetlen megfelelő alkalmam sem nyílt Vele tisztázni az újság szándékos elírását. „Mindaz, amit a Salonta nevű kisbolygóról ír a cikk – fakadt ki, – téves. A nevet a felfedező adja és nem az amerikai Smithsonian Intézet. Tudod, nem vagyok hiú ember, de a hűség és az objektivitás miatt meg kellett volna említeni, hogy ez az elnevezés az ugyancsak szalontai születésű Kulin Györgytől származik.” Mennyire fájt ez nekem! Pedig az újságíróval legeslegelőször Gyurka bácsi korábbi és legújabb elnevezésű kibolygóiról beszélgettünk. Az igazságot számos más sajtótermékben sikerült közzétennem, például A Hét című központi hetilap hasábjain még ugyanabban az esztendőben, majd 10 évvel később a Fáklya utódlapjában, a Bihari Naplóban. A bukaresti román nyelvű sajtó pozitívan állt hozzá kisbolygók romániai vonatkozású elnevezésének tényéhez. A Ştiinţa şi Tehnica 1982/6. számában a bukaresti Csillagászati Kutatóintézet egyik munkatársa számolt be – igaz, hogy pusztán két mondatban, de helyesen – a Salonta aszteroidáról (ez a tudományos ismeretterjesztő folyóirat hozta le korábban román nyelven Kulin és Fábián Zoltán Üzen a nyolcadik bolygó című regényét). A Magazin nevű tudománynépszerűsítő hetilap 1983. április 2-i számában előkelő helyen ezt írta: „Mély hódolat Kulin György professzor úrnak, aki elsőként jegyezte az általa el is nevezett Salonta aszteroida pontos égi útját.” E lapok a hír megjelenése előtt elkérték a felfedezések okmányait, amelyeket magától Gyurka bácsitól kaptam meg és juttattam el Bukarestbe.

Kulin Gyurka bácsi vonattal járt haza szülővárosába, a Keleti-pályaudvarról Békéscsabáig a Körös expresszel, onnan a határon túlra, Nagyszalontára motorvonattal. A Vasút utca 56-os számú házban húga, Juliánna néni lakott, és unokaöccse, dr. Bagosi Attila, aki a kétezer embert foglalkoztató helyi Fémipari Vállalat főmérnöke volt, majd Magyarországra való áttelepülését követően a ’90-es években a gyulai Várfürdő igazgatója. Hazalátogatásai során mindig felajánlotta, hogy csillagászati előadást kíván tartani szülőföldje népe előtt. A politikai titkosrendőrség, a Szekuritáté csak akkor egyezett bele, ha emberei is a közönség között ülhetnek, hogy jelentést tehessenek feljebbvalóiknak. Máskor egyéb fondorlattal is előrukkantak. Ilyen körülmények között Gyurka bácsi inkább szűk körű, „titkos” összejövetelek mellett döntött. 1973. december 30-án Bagosi Attilával értem küldött. Édesapámmal elsétáltunk a Vasút utcai házba. Kikből állt a maroknyi hallgatóság? Sorolom: Balogh Laci – akiről fennebb már írtam –, 12 éves diák, Dánielisz Endre, városunk helytörténésze, magyar irodalomtanár és közíró, továbbá Bondár Imre, a Bútorgyár főkönyvelője, Menyhárt György fizikatanár, Tulván Ferenc, a Fémipari Vállalat igazgatója, természetesen jómagam, édesapám, a Mezőgazdasági Szakközépiskola főkönyvelője, valamint házigazda minőségében Gyurka bácsi, Bagosi Juliánna néni és Bagosi Attila. Ahogy Gyurka bácsi beszélni kezdett a csillagok világáról, képzeletünk menten szárnyra kapott, és máris a világűrben találtuk magunkat. Megigézve hallgattuk az előadást. Az érdekfeszítően, lebilincselően megformált szép, magabiztos beszéde közben figyelmünk egyetlen pillanatra sem lankadt. Jegyzetfüzetemből kivonatosan felidézek néhány jellemző részletet. „Kicsiny szinpad szereplőiként Földünk a Naprendszerrel együtt bolyong a végeláthatatlan Világmindenségben, azt azonban nem tudjuk, merre visz ez az utazás. Ötmilliárd ember él a Földön, százmilliárd csillag a galaxisban, sok százmilliárd galaxis a Világegyetemben. A világűr korántsem idegen földi világunktól: saját testünk anyaga, környezetünk annak mélyéből származik. Nem az a hideg, életellenes üresség, amiben létezésünket évezredeken keresztül véletlennek gondoltuk. Létrehozott és fenn is tart bennünket.” Szalonta neves csillagásza magáról is vallott. „A Csillagászat Baráti Körét én indítottam el. Ebben a munkában találtam meg életem értelmét. Amikor a szabadsághegyi csillagvizsgálóban a nagy teleszkóppal dolgoztam, az éjszaka csendjében átélhettem mindazt, amit Galilei élhetett át. Bár mindjárt az első hónapokban felfedező lettem, élt bennem valami, hogy a világ valóságának csodáját másoknak is átadjam. Hihetetlenül pompás élmények leptek meg, mint kutató csillagászt. Elköteleztem magam a felismerések és tapasztalatok átadására. Lencsés távcsöveket csinálok, teleszkópokhoz tükröket csiszolok, hullámpapírt vágok, aztán spárgát kerítek, csomagot készítek és postázok. Ha nem csinálom, más nem fogja megtenni helyettem. A mi munkánk az Uránia Csillagvizsgálóban önkéntességre épül.”

Budapesten jártamkor többnyire fölmentem hozzá az Urániába. Egy alkalommal szokatlanul nagy szemű szőlőt csipegetett. Maszatos munkaköpenyébe törölgette véraláfutásoktól tarkított kérges tenyerét. Ez számomra semminél sem bizonyította jobban azt a tényt, miszerint a két üstökös és sok tucat kisbolygó felfedezését magáénak tudható, jócskán 7O év fölötti csillagász áldozatkészen és lelkiismeretesen végzi munkáját. „Bánt, hogy több leveledre nem válaszoltam – mentegetőzött. – A bent töltött napi 1O óra sem elég a munka elvégzésére. A tiéddel együtt körülbelül 25 levélre Szilveszterkor fogok válaszolni.” Neheztelt rám, hogy nem mindig néztem be hozzá, amikor fölmentem Budapestre. Hirtelenjében nem is tudom, miként fordulhatott elő velem ilyesmi. Néha valóban elmaradt a Vele való találkozásom, annak csakis az tehetett az oka, hogy az élet gyakran kiszámíthatatlan. 1983-ban például nem sokkal Budapestre érkezésem után a Déli pályaudvarra kellett igyekeznem. A kaposvári vonat indulása előtt jószerével már csak egy forró erőleves elfogyasztására maradt időm. A meteorészlelő táborról igy is majdnem lemaradtam, mert ha nem az első vagonokba szállok föl, az útközben lecsatolt és átirányított vagonok egyikében nem Kaposváron, hanem Dombóváron kötöttem volna ki!

Valamikor a nyolcvanas években, a Boga völgyében, az Erdélyi Szigethegységhez tartozó Bihari hegyek festői környezetében egy napot töltöttünk szüleimmel és magyarországi rokonainkkal. A hely hivatalos neve románul Şura Boghii, ami annyit jelent, hogy Boga Pajtái, ami még találó is, hiszen se szeri, se száma a csinos külsejű hétvégi faházaknak, villáknak, ahol a tehetős emberek munka után megpihennek vagy nyaralnak. Aszfaltozott út vezet Belényes várostól Biharszedresen át egészen odáig. A létesítményekből álló ’települést’ szinte minden oldalról magas sziklafalak övezik, amelyek ormain csupasz sziklák meredeznek az égbe. Sűrű lombhullató- és fenyőerdők húzódnak mindenfelé, odébb lankás dombok magas füvet termő kaszálók terülnek el, a széles Behemót-patak pedig a völgyben belefolyik a Boga-patakba, ami egy kicsit lejjebb éjjel-nappal vadul zúg, zuborog. Ahogy sétáltunk a kora délutáni nyári napsütésben, Bagosi Attila jött velünk szembe. Ahogy odaért hozzám, a világ legtermészetesebb módján közölte velem a következőket: „Magát már várja Gyurka bácsi a domboldalon.” A „Biharországból” elszármazott csillagász valóban kint üldögélt a faházikó mellett egy asztalkánál, még kisebb székről hajolt papírjai fölé. Nem láttam arcára ülni a csodálkozást: mi végre vagyok én éppen itt és most, hiszen nem beszéltük meg, hogy jövök. Annál is inkább volt hallatlanul érdekes a véletlen találkozásunk, mert én csupán egyetlen napra utaztam fel a Bogába, Ő pedig köztudottan éveken át nem vette ki pihenőszabadságát. Jegyzetei alapján úgy vettem ki, hogy pályákat számol, az általa felfedezett kisbolygóéit. E térség legalább nyugati irányban tűnt egy kicsit nyitottabbnak a völgy déli részéhez viszonyítva. Mintha kitalálta volna gondolataimat, így szólt: „Innen legfeljebb a napnyugtát tudnád megfigyelni, nekem elhiheted kiskomám. Éjszaka az égboltot szinte mindig felhők borítják, a levegő nagyon párás, ha meg véletlenül derült az idő, azokról a sziklákról – a kezével ekkor széles ívet irt le, – súlyos fellegek ereszkednek le a völgybe.” Gyurka bácsinak kellemes időtöltést, kikapcsolódást és pihenést jelenthetett a Boga völgye. Erről tanúskodik Végh Miklóssal megirt, s a Primusz kiadónál megjelent Égi rettenet című könyve, amelynek 11. és 12. oldalán pontosan bemutatja a táj arculatát.

Utoljára 1988 késő nyarán láttam Kulin Györgyöt. Megüzenték, hogy jön. A vasútállomáson várakozva nem kis keserűséggel gondoltam arra, hogy nem vehettem részt a Csillagászat Baráti Köre Találkozóján, amit szinte a szomszédunkban, Debrecenben tartottak, mivel mindenki máshoz hasonlóan a milicia néven ismert rendőrség nekem is bevonta az útlevelemet (1988. tavaszától az 1989. decemberi forradalomig ’vasfüggönyt’ vontak a román-magyar határra a nagyszámú illegális határátlépő miatt). Gyurka bácsit egy orvos is fogadta, a család jó ismerőse, ami érthető volt, mert már nagyon nehézkesen járt. Panaszom hallatán igyekezett megnyugtatni: „Végezzetek továbbra is távcsöves bemutatásokat. Ezzel is múlatjátok a földi gondokat.”

Halálhírére úgy éreztem, mintha családtagot veszítettem volna el. Amikor 1990. októberében egykori lakóháza falára édesapámmal fölhelyeztük az emléktáblát, úgy éreztem, Gyurka bácsi véglegesen hazatért Nagyszalontára, a Tenkei utcai házba. Nem sokkal a marosvásárhelyi szörnyű pogrom, majd a bukaresti bányásztámadás után nem csekély aggodalommal és félelemmel őriztem a fekete márványtáblát! Évekkel később ama dédelgetett vágyam is megvalósult, hogy városunk önkormányzata róla nevezze el az utcát, ahová gyermekfejjel kijárt. Sándor öccse jóvoltából és Domonkos Béla remekmunkája révén 2001 júniusa óta a református templom és az Arany János által koptatott Nagyiskola tövében Kulin György bronzba öntött mellszobra áll. Június 9-én, a szoboravatás napján rendezett tudományos ülésszakon Nagyszalonta zsúfolásig megtelt kultúrházában Gyurka bácsiról írott emlékeimet húgom, Gizella olvasta mikrofonba. A bensőséges ünnepséget Mizser Attila budapesti amatőr csillagász, Ponori Thewrewk Aurél budapesti csillagászattörténész, Márki-Zay Lajos gyulai csillagászati ismeretterjesztő, Dáné Tibor Kálmán kolozsvári matematikatanár, Gheorghe Oproiu kolozsvári és Farkas László temesvári csillagászok, Toró Tibor és fia, Toró T. Tibor temesvári fizikusok előadásai, valamint a Kulin unokák által vonós és pengetős hangszereken előadott gyönyörű barokkmuzsika tették emlékezetessé és felejthetetlenné. A szobrász Kulin Györgynek nemcsak a főbb vonásait örökítette meg, hanem a belülről fakadó jellemét, kedves mosolyát is.