Főoldal
Könyvajánló
Médiagaléria
Kulin-bibliográfia
Írások Kulin Györgyről
A Kulin-emlékülésről
Megújult a Kulin-ház
Kulin György írásai
Linkek
 
Kapcsolat
Impresszum
Látogatók
1279974
 
Főoldal Írások Kulin Györgyről Emlékeim Kulin Györgyről
Emlékeim Kulin Györgyről Nyomtatás Elküldés emailben
Szerző: Csaba György Gábor | 2004. October 16., Saturday

Az Uránia igazgatója akkor Kulin György volt. Rendesen ő is megjelent a szakkör foglalkozásain, ahová mindenféle ember járt: tanulók, munkások, nyugdíjasok stb. Csak az volt közös bennük, hogy lelkesedtek a csillagászatért. A foglalkozásokon a szakkör tagjai rendszerint két kiselőadást tartottak. Ezt részint önművelésük részének fogták föl, részint gyakorlatként, hogy azután majd itt megszerzett tudásukra és rutinjukra támaszkodva másoknak is tarthassanak előadásokat. A kiselőadások színvonala természetesen éppoly változatos volt, mint a szakkör tagsága.

Amikor először ültem osztálytársammal az előadó-teremben, egyszer csak belépett egy sötét ruhás, ősz bácsi. A barátom oldalba bökött: „nézd, ez Gyurka bácsi!” Ismertem már egy filmből (ez is milyen jellemző: először az 1962-es világvége előtt készült kisfilmen láttam őt, amint mindenki számára világosan elmagyarázta, hogy semmiféle világvége nem lesz), de személyesen akkor találkoztam vele először. Leült, kicsit tréfált az ismerős szakkörösökkel: „Miért ülnek olyan hátra? Tessék előre ülni, nem lesz felelés!” Aztán jött Aurél bácsi, és elkezdődött a kiselőadás. Nem tudom már, ki és miről beszélt, de valami égimechanikai problémáról esett szó, s az előadó belezavarodott. A hallgatósággal közösen sem sikerült tisztáznia a kérdést. Gyurka bácsi hallgatta egy darabig a vitát, aztán felállt, és dünnyögve a táblához ment. Felírt néhány képletet, s egy pillanat alatt megoldotta a problémát. „Tessék” — mondta, és visszaült a helyére.

„Mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy legalább egy kis távcsőbe belenézhessen, s része lehessen abban az élményben, amelyet először Galilei élt át” — mondogatta. Ehhez távcsövek százai kellettek, az érdeklődők azonban nem tudtak ilyenhez hozzájutni. Gyurka bácsi tehát mozgalmat indított, hogy minél többen tanuljanak meg távcsövet építeni és használni; ha csak olyan egyszerűt is, mint amilyen Galileié volt. Mozgalma, mint ma már kimondhatjuk, elérte célját. Sőt annál sokkal többet: hazánkban föllendült az amatőrcsillagász-mozgalom.

Az amatőrök számára az Uránia készített és árult távcsöveket. Magam is vettem egyet. A mai Mizar-hoz hasonló 12 cm-es Newton volt, egyszerű parallaktikus tengelykereszttel, vastag, nehéz csővel. 800 Ft-ba került. Képalkotásán a mai amatőrök bizonyára nevetnének, de nekem nagyon sok élményt nyújtott. Amikor elkészült, és érte mentem, bánatosan láttam, hogy távcsövemnek nincs keresője. Gyurka bácsi, látva szomorúságomat, odaszólt a műhelyben szorgoskodóknak: „Hát tegyetek rá egy keresőt!” És néhány pillanat múlva Newtonom végén ott ékeskedett a kicsi, de valóban jó keresőtávcső — teljesen ingyen!

A szakkörön kívül is sokszor, sokhelyütt találkozhattam vele, így pl. 1963-ban Szentendrén, a Csillagászat Baráti Köre alakuló ülésén, amelyen, bár tanítási időben volt, osztályfőnököm engedélyével (de nagy szó volt ez akkor!) részt vehettem. Gyurka bácsi ott volt mindenütt, ahol a tudomány, s főként a csillagászat népszerűsítése terén tenni lehetett valamit. Beszélt a rádióban és a televízióban, írta cikkeit és könyveit, csiszolta távcsőtükreit, s ki tudja, hány előadást tartott országszerte. Számos városi és üzemi csillagvizsgáló alapításában volt része, az ott felállított műszerek elkészítésében saját keze munkájával is részt vállalt. A CsBK évente rendezett találkozót, mindig más-más városban; ezeken mindig ott volt. Később, mikor már magam is csillagász lettem, több ilyen találkozón és rendezvényen voltunk együtt. Ha jól emlékszem, Szolnokon rendezték azt az országos csillagászati vetélkedőt, amelyen a zsűriben mindketten tagok voltunk. Egy szobát kaptunk a szállóban, így több napig lehettem vele, a szakmai programokon éppúgy, mint az esti vendéglői szórakozáskor. Ekkor tudtam meg, hogy fehér asztal mellett milyen kedélyes és közvetlen beszélgető, és hogy még ilyen alkalmakkor is mennyit lehet tanulni tőle.

Legfontosabb könyve, „A távcső világa” először 1941-ben jelent meg. E kiadást sokáig nem tudtam megszerezni. Amikor 1958-ban újra, korszerűsítve kiadták, azonnal megvettem, és többször elolvastam. Hosszú ideig csak ez a könyv nyújtott számomra megbízható csillagászati ismereteket, de még ma is gyakran forgatom. Akkor fölöslegesnek látszott újra kiadni az első kiadás asztrológia-kritikai fejezetét, mert joggal reméltük, hogy e babona, legalább hazánkban, végleg kimúlt. Így ezt a fejezetet, amely ma aktuálisabb, mint valaha, és amelyet gyakran használtam forrásmunkaként, szintén csak jóval később ismerhettem meg. A későbbi kiadásoknak Gyurka bácsi a szerkesztője volt, és csupán részben a szerzője. Természetesen ezek a kiadások is fontosak voltak, hiszen a csillagászat épp a még ma is tartó, gyorsan fejlődő korszakába jutott, szükségesek voltak tehát a mindig új, friss információk. De az első két változat hangulatát e vaskos kézikönyvek nem tudják visszaadni.

A budapesti Planetárium sosem épült volna meg Gyurka bácsi évtizedes erőfeszítései nélkül. 1977 augusztus 20-án és 21-én, a Planetárium működésének első két napján a frissen felavatott intézménybe látogató érdeklődők számára e sorok írója tartotta az előadásokat. Ekkor Gyurka bácsi már nyugdíjban volt, de persze ez nem jelentette azt, hogy abbahagyta volna a munkát. Tovább dolgozott, írt, levelezett, s az Urániában tovább csiszolta távcsőtükreit.

Más viszonyok között éltünk, amikor Kulin György volt az Uránia igazgatója. Az ismeretterjesztés akkor még fontos közügy volt, de számíthattunk az amatőrcsillagászok lelkesedésére és segítségére is. Nem kellett ehhez különösebb szervezés vagy sok pénz. Az Urániában a bemutatások (melyek a mai renddel ellentétben nem hét végén és nyáron szüneteltek, amikor a legtöbb látogató jött volna) jelképes belépődíjjal voltak látogathatók, és jelképes volt az a pénz is, amit a bemutatók kaptak. Mégis eredményesen folyt a munka.

Ma pedig… de ezt nem kell részleteznem. Tudjuk mindnyájan, hol tart a csillagászati ismereterjesztés. Az amatőrök lelkesedése nem csökkent, műszereik az akkorihoz képest egyenesen csodálatosak; és vannak amatőr szervezetek (elsősorban a Magyar Csillagászati Egyesület), melyek rengeteget dolgoznak az ismeretek terjesztéséért. De „hivatalos”, intézményes segítség nélkül ez az erőfeszítés sokkal kevesebb eredményt hoz, a megbízható ismereteket sokkal kevesebb emberhez tudja eljuttatni. Természetes, hogy változnak az idők, és a megváltozott helyzet új módszereket követel — de hol vannak ezek az új, hatékonyabb módszerek? Ahol csak a pénz számít, ahol a tőke nem a tudomány, hanem az ostobaság terjesztésében lát üzletet, ott nem sok jót várhatunk.

Gyurka bácsi mindent megtett, hogy megállítsa, vagy legalább lassítsa a hanyatlást. Fellépett az áltudományok ellen is; egyik legfontosabb eredménye volt, hogy sikerült elérnie az ufókkal meg az asztrológiai családtervezési módszerekkel foglalkozó cikksorozatok abbahagyását. nSajnos azonban, szenvedélyes hangú (és rendszerint teljesen jogos) kritikáinak később már semmi foganatja sem volt, hacsak az nem, hogy ő maga egyre jobban elszigetelődött, s egyre kevésbé figyeltek rá.

Napjainkban is állandóan tapasztaljuk ugyanezt az elszigetelődést mi, akik Gyurka bácsi példája nyomán a mai reménytelen helyzetben is próbáljuk terjeszteni a tudományt. Biztos vagyok benne, hogy ha hallgattak volna Kulin Györgyre azok, akiknek hatalom volt a kezükben, akkor most is lényegesen jobb lenne a természettudományos ismeretterjesztés helyzete.

 
 
 
Az oldal tetejére